Ráment a gatyád? Látod, szoknyában vagyok.

  Két éve van egy youngtimer-korú Volvóm, és minden pontosan úgy történt, ahogy sejtettem, ahogy tapasztaltabbak ígérték. Egyetlen kétségem volt. Pénzügyi tanácsadónak, jellemformáló piszkavasnak beválik-e?
  A huszonéves youngtimerek félúton csattognak a lenézett öreg autók és a megnézett veteránok között. A többség, állapottól, ritkaságtól függetlenül az elsőbe sorolja. Nekik Lada a Ghibli. Literes motorkákat szénné pörgetve kaparnak előre, ha megelőzöm őket, örjöngenek, ha nem kerékfüstölve lövök ki előttük sárgánál, és dudálnak, ha öt másodpercen belül nem parkolok be. Hülye kurva a vén szaroddal, hallom eleget, pedig kurva ilyennel nem jár, ebben biztos vagyok. Ez a megszólítás alanyi jogon jár az autót vezető nőknek. Leszarom, nem ingem, és cserébe ott van a többi Volvós, a szimpatizánsok, mosolygók, kérdezősködők és a többi kétszázas, hétszázas összevillogása. Szép pillanatokat szerzek így sok öszvérnek használt kétszázas gazdájának, amikor viszonzatlanul kivilágítom a szemüket. Keresik a traffit, nem értik. Mindegy.
  Olcsón vettem, de a mókás vételáron sose mertem nevetni. Megmondták, elhittem, ez csak az első kóla, a kezdőrészlet, lesz itt ékszer, külföldi nyaralás és drága éttermek, rohadó bódé, csúszó kuplung, megálló termosztát, letapadó fékek, begerjedt alapjárat, leálló ablaktörlők, kötelező szervíz fél évente. Így sem olyan rosszak az arányok, mint egy 0%-ra vásárolt Suzukinál, de vannak erős pillanatok. Messze van a tökéletestől, de a kereskedésben leszámolt összeg ötszörösét már elvitte. Megérte? Nekem igen, mert befektetésnek szántam. Nem a kocsiba, az sose fogja visszahozni, még 2009-ben is évtizedek kellenek egy kétszázasnak a különleges veteránsághoz, értéknövekedéshez. Milliószám gyártották, és mindent bír. A pénzt majd én hozom vissza.
  Pénzt keresni egészen fiatalon megtanultam,de ésszerűen elkölteni csak most, harmincon túl. Sok volt, elvertem, kevés volt, kihúztam, amíg sok lett megint. És jött ez a böszme játékszer, az állandó, de nem kényszerű kiadásokkal. Mint egy csizma, egy T-bone szték, vagy elfogyott az arckrémem. De a kocsinak vásárolva nem lehet alább adni. Nincs alsó polc. Az élet Niveával bekent fejjel is ugyanúgy megy tovább, de a kocsi csak áll a régi kuplunggal, ócskavas a rohadt kasztnival. Nincs móka, kacagás, autókázás, meg kell venni a szép cipők, Clinique arcápolók és degusztációs menüknél is drágább alkatrészeket, ki kell fizetni az embereket. Erre már tervgazdálkodás kell, amit meg kellett tanulnom. Egy kocsitól. Egy olcsóbb MBA árán megtanított.
  De ott nem lett volna vezetéstechnikai tréning a program része. A kétszázas robosztus szerkezete jelent némi védelmet, de a balesetet nem segít elkerülni. Ha hibázok, nem javít, nem ébreszt fel, nem rakja vissza a kocsi seggét az útra, egyetlen mozaikszót ismer, DL, De Luxe felszereltségi szint. Elég volt egyszer kitágult pupillákkal, sikító kerekekkel csúszni az előttem kattogva vészfékező pirosan égő lámpái felé. Jobbra gyalogosok, balra álló sor. A csattanásnál csak a pénztárgép csilingelt hangosabban. Elég volt egyszer a rosszul bemért kanyar közepén fékezni, hogy azóta mindent elintézzek előtte, és sose vezessek fél kézzel. Az örökölt Wunderbaumnak nem természetes állapot a vízszintes lebegés, ez a puha autó nem egy hacsiroku. Két év után hűvös nyugalommal járkálunk, beengedem a tülekedőket, lassítok a zebránál és betartom a sebességkorlátozásokat, amit autópályán haladva legfeljebb lejtőn tudnék túllépni. A méretes műanyag lökhárítók indexre ráerősítő hatását régen nem használom ki, majd sávot váltok, ha beengednek. Általában beengednek.
  Túl sokat nem is tudnék ugrálni, a 2.3-as hajómotor százvalahány lóereje ki tudja hol legelészik naphosszat, mert nem az istrángot szaggatják szanaszéjjel a vén gebéi. Lent is erős, de fent se megy. Egy kínszenvedés minden gyorsulás, hosszas gondolkodással, elemelkedő motorháztetővel, hőbörgő motorral indul neki. Százzal a szélső sávban, az jó, arra elég neki kilenc liter. Csak ne kelljen megállni, mert akkor minden kezdődik előlről. A fodulatszámmérő helyén, nagyon helyesen analóg óra, mit is néznék rajta, pont olyan tempóban sorolná a számokat a mutató, mint az órán.
  A korosztályos kategóriatársak billentenek meg egyedül. Égő Ákos 99-ese, LOL hiába földije, és hasonlóan löttyedt a futóműve, teljesen más karakter. Megszoktam, az autó már az előszobában morogva és ugrálva rángatja a pórázt, sétálunk! Lollal egy kicsit máshogy alakultak a napok. Anna, indítózzál rá gyorsan, sűrű egymásutánban, majd elkapja a mágnes!- üvölti az Égő a térerőhiányos garázsban a fülembe. Elkapta. Elsőre soha. Neki és a Katinak mindig. Lelke van, mondja Kati és mosolyog a májmetál gépre. De ha elindul, bármeddig ülnék benne. A Volvo sürgős vezetőoldali üléscserére szorul, de félek, az új ülés se lesz sokkal jobb, egy óra benne garantált váll és nyakfájás. A 99-essel lementem Kecskemétre, a kis turbotrollok végig simogattak az úton, frissen szálltam ki. Hazafelé kifordult kerekű kollégát is megismertünk a leállósávban, Égő szerint ezek az útszéli, csendes, közös szívások nem ritkák köreikben, pedig turbo. De a legjobban a faragatlan turbósikítozás és a lomha Volvóhoz hasonló fogyasztás mellett látványosan jobb tempó és gyorsulás hiányoznak belőle.
  De ez a közel félmillió kilométert megjárt lassúság megnevelt. Átgondolom, mielőtt kimondom. Vagy jókor vettem, vagy kockás sarkaiba verve a fejem, hozzáidomultam.
  Hideg matematika száll meg néha, sokszor magam sem értem. Ott állunk mellette, milyen színe legyen. Lehet bármi. A színátírás költsége semmi a végösszeghez képest. Narancs? Áll egy okker kombi a nyolcban, elég jó. Nem, az hippis, ne. Fekete. Az nagyon tetszene, de a műanyagok csúnyák lesznek rajta. Mégis fekete, de jó lenne. Piros. Nem. Fehér. Nem is tudom. Szeretem a türkizt. A narancsot is. A kéket és a rózsaszínt. Gábor, fújjátok le ezüstre, jó? Ez egy kocsi, nem vurstli.
  Nekem bevált, de nem ajánlom mindenkinek. Autónak nem való, de annyi minden másnak igen.