Mangalica

Teljesen haszontalan, de érdekes összehasonlítás a nyolcvanas évek két megfizethető ikonjáról. W123 vs. Volvo 240.

A Törökék elköltöztek, így kezdődött. Régi barátság, a Mergáról még írtam is pár sort egy összehasonlító tesztben. Ott is egy Volvónak küldtem, egy új S80-nak. De azt nem gondoltam komolyan, ahogy ezt se. Most egy másik járókeretessel birkózhat. Értem.

- Aztán mi lesz a kocsival? Csak nem adod el?
- Nem, megszeretgeted néha? Garázs van.
- Jóhogy, majd blogolom a kalandokat, gumicserét, autómosást, ami akad, te meg olvashatod.

A Merga percek alatt az Volvó garázsába került, mert azt pár hétre kölcsönadtam egy barátomnak. Napi használatra. 1:0 a Mergának. De a Volvónak sem árt, ha valaki végre kifüstöli a rendszert, mert kifüstöli, abban biztos vagyok. Volvo most két hétig mindennek a határán lesz autóztatva.

Két hét Mergázás után kiderültek az alapvető különbségek, engem lepett meg a legjobban, hiába olyan hasonlóak papíron, mennyire nincs ezeknek közük egymáshoz. A két közel azonos korú, 2.3-as benzines, hátsókerekes, kézi váltós szedánt világok választják el egymástól.

A kétszázas hiába a világ egyik leglomhább autója, a Merga az instant öregségi szérum. Minden megtett kilométer egy évvel öregebbé tesz. Nem úgy, nem az idegeskedés miatt. Azt érzem benne, amit egy hasonló korú Jaguárban már átéltem egyszer. Negyven vagyok, bírom az elkövetkező tapasztalatokat, ráérek, mindenkinél jobban ráérek, engem már nem érhetnek meglepetések. Van ebben a furcsa hangulatban élvezet bőven, de az első percek inkább ijesztőek. Ezt tudja a Volvo is, de nem veszi ilyen komolyan.

Szegény W123 alig rendelkezik cukiság-faktorral, márkatársak nem villognak vissza, a távolabbi rokonok egyenesen észre se vesznek. A kétszázasból simán összevillogunk XC90-esekkel, és álltak már mellém S80-assal, és feltartott hüvelykujjal. S-Klassékkal ilyesmi nem fordult elő. Semmilyen másik Mergával sem. Egy árva kétszázas Volvo villogott csak vissza, akinek identitászavarosan köszöntem egyet a Mergából. Egyéb autókban ülő idegenek nem engednek be a sávba, soha nem mosolyognak át, parkolókban soha nem nézegetik. A Volvót sűrűn. Talán ha szalonállapotban lenne, de a kulturált patina erről a modellről nem mossa le az előítéleteket. 1:1

A megbecsült veterán pozíciótól távolabb van a Merga (hiába öregebb pár évvel) de sokkal kényelmesebb vele a cél felé haladni. A független felfüggesztéses Merci borzasztóan puha, de kevésbé billeg, és kanyarban is stabilabb a tankos hangulatú kétszázasnál. A Volvo mókásabb, sokszor kéretlenül is játszana, és ad egy legfeljebb KrAzokban átélhető, most mindenen átmegyek érzést. De nem sok móka van, mert a Merga erősebb, érezhetően jobban mozdul, és van benne fordulatszámmérő, amit ki ne szeretne felzavarni és visszaejteni? Itt megint csak a zűrzavar, mert a Merga megadja ezt a vizuális ingert, de a másiknak sokkal jobb hangja van, azt meg azért jó megzavarni, és a mély hőbörgés közben elnézni a fordulatszámmérő helyére szerelt analóg órát. Ezekből a következetlenül beépített élménymorzsákból csak az derült ki, egyik autó tervezésekor sem volt szempont a csupasz vezetési élmény, de véletlenül csak került mindkettőbe. 2:2

A jó kanyarokat nagyban gátolja mindkettő öreges, kissé löttyedt kormánya, de legalább kis körön fordulnak. A Volvo még kisebben, képes fekete lyukat csavarni maga köré (9.8 m), így böszme méreteik (4,8 és 4,9m ) ellenére mindkettő remekül parkolható, mindkettő szervókormányos. És kézi ablaktekerős. 2:3, a Volvo átvette a vezetést, mert egyre lefordul a garázsba, a másikkal ipszilonoznom kell.

Ha már hangok, akkor ajtók. Igen, a Merga tökéletesen tudja. Tudja azt a mély, sötét és pontos puffanást. Bársonnyal bélelt ólomajtók szólhatnak így. A Volvo is erős versenyző, beülök, magamra húzom a rettenetesen nehéz ajtót, védve vagyok. Ajtóban mindkét gép nagyon jó, de 3:3, mert a Merga verhetetlenül zseniális ebben a műfajban.

És rengeteg apróság, a Mergában menetzaj hetventől, a Volvo nem tud annyival menni, hogy menetzaj legyen. A Volvo váltója csudajó, Merga akadozik és nincs benne ötödik. A Merga ülése kényelmesebb, a Volvo kormánya jobban kézre esik.

A fogyasztásokkal nem foglalkozom, egyszerűen nem szempont. Az a szempont, hogy megnevettessenek, hogy furcsa dolgokat csináljanak, hogy a Merga balra indexelésnél a térdemre üt, a Volvónak fél óra alatt átforrósodik a váltója, hogy nem találom a Mergán az ablaktörlő kapcsolóját, hogy a Volvo pöccre indul bármikor.

A Merga legerősebb pontja az alacsony cukiság faktorral szoros összefüggésben álló, kulcsán fityegő birodalmi csillag. Fogékony társaságban az asztalra vágni, csodálatos élmény. Kéne egy mókusfarok, meg egy aranylánc. Jó vastag.

A következő részben gyorsulunk egyet az apókkal. Silver Deer vs. White Wedding

Most, hogy megvan nyárra az alu, télire bohócot csinálhatok az autóból.

Ráment a gatyád? Látod, szoknyában vagyok.

  Két éve van egy youngtimer-korú Volvóm, és minden pontosan úgy történt, ahogy sejtettem, ahogy tapasztaltabbak ígérték. Egyetlen kétségem volt. Pénzügyi tanácsadónak, jellemformáló piszkavasnak beválik-e?
  A huszonéves youngtimerek félúton csattognak a lenézett öreg autók és a megnézett veteránok között. A többség, állapottól, ritkaságtól függetlenül az elsőbe sorolja. Nekik Lada a Ghibli. Literes motorkákat szénné pörgetve kaparnak előre, ha megelőzöm őket, örjöngenek, ha nem kerékfüstölve lövök ki előttük sárgánál, és dudálnak, ha öt másodpercen belül nem parkolok be. Hülye kurva a vén szaroddal, hallom eleget, pedig kurva ilyennel nem jár, ebben biztos vagyok. Ez a megszólítás alanyi jogon jár az autót vezető nőknek. Leszarom, nem ingem, és cserébe ott van a többi Volvós, a szimpatizánsok, mosolygók, kérdezősködők és a többi kétszázas, hétszázas összevillogása. Szép pillanatokat szerzek így sok öszvérnek használt kétszázas gazdájának, amikor viszonzatlanul kivilágítom a szemüket. Keresik a traffit, nem értik. Mindegy.
  Olcsón vettem, de a mókás vételáron sose mertem nevetni. Megmondták, elhittem, ez csak az első kóla, a kezdőrészlet, lesz itt ékszer, külföldi nyaralás és drága éttermek, rohadó bódé, csúszó kuplung, megálló termosztát, letapadó fékek, begerjedt alapjárat, leálló ablaktörlők, kötelező szervíz fél évente. Így sem olyan rosszak az arányok, mint egy 0%-ra vásárolt Suzukinál, de vannak erős pillanatok. Messze van a tökéletestől, de a kereskedésben leszámolt összeg ötszörösét már elvitte. Megérte? Nekem igen, mert befektetésnek szántam. Nem a kocsiba, az sose fogja visszahozni, még 2009-ben is évtizedek kellenek egy kétszázasnak a különleges veteránsághoz, értéknövekedéshez. Milliószám gyártották, és mindent bír. A pénzt majd én hozom vissza.
  Pénzt keresni egészen fiatalon megtanultam,de ésszerűen elkölteni csak most, harmincon túl. Sok volt, elvertem, kevés volt, kihúztam, amíg sok lett megint. És jött ez a böszme játékszer, az állandó, de nem kényszerű kiadásokkal. Mint egy csizma, egy T-bone szték, vagy elfogyott az arckrémem. De a kocsinak vásárolva nem lehet alább adni. Nincs alsó polc. Az élet Niveával bekent fejjel is ugyanúgy megy tovább, de a kocsi csak áll a régi kuplunggal, ócskavas a rohadt kasztnival. Nincs móka, kacagás, autókázás, meg kell venni a szép cipők, Clinique arcápolók és degusztációs menüknél is drágább alkatrészeket, ki kell fizetni az embereket. Erre már tervgazdálkodás kell, amit meg kellett tanulnom. Egy kocsitól. Egy olcsóbb MBA árán megtanított.
  De ott nem lett volna vezetéstechnikai tréning a program része. A kétszázas robosztus szerkezete jelent némi védelmet, de a balesetet nem segít elkerülni. Ha hibázok, nem javít, nem ébreszt fel, nem rakja vissza a kocsi seggét az útra, egyetlen mozaikszót ismer, DL, De Luxe felszereltségi szint. Elég volt egyszer kitágult pupillákkal, sikító kerekekkel csúszni az előttem kattogva vészfékező pirosan égő lámpái felé. Jobbra gyalogosok, balra álló sor. A csattanásnál csak a pénztárgép csilingelt hangosabban. Elég volt egyszer a rosszul bemért kanyar közepén fékezni, hogy azóta mindent elintézzek előtte, és sose vezessek fél kézzel. Az örökölt Wunderbaumnak nem természetes állapot a vízszintes lebegés, ez a puha autó nem egy hacsiroku. Két év után hűvös nyugalommal járkálunk, beengedem a tülekedőket, lassítok a zebránál és betartom a sebességkorlátozásokat, amit autópályán haladva legfeljebb lejtőn tudnék túllépni. A méretes műanyag lökhárítók indexre ráerősítő hatását régen nem használom ki, majd sávot váltok, ha beengednek. Általában beengednek.
  Túl sokat nem is tudnék ugrálni, a 2.3-as hajómotor százvalahány lóereje ki tudja hol legelészik naphosszat, mert nem az istrángot szaggatják szanaszéjjel a vén gebéi. Lent is erős, de fent se megy. Egy kínszenvedés minden gyorsulás, hosszas gondolkodással, elemelkedő motorháztetővel, hőbörgő motorral indul neki. Százzal a szélső sávban, az jó, arra elég neki kilenc liter. Csak ne kelljen megállni, mert akkor minden kezdődik előlről. A fodulatszámmérő helyén, nagyon helyesen analóg óra, mit is néznék rajta, pont olyan tempóban sorolná a számokat a mutató, mint az órán.
  A korosztályos kategóriatársak billentenek meg egyedül. Égő Ákos 99-ese, LOL hiába földije, és hasonlóan löttyedt a futóműve, teljesen más karakter. Megszoktam, az autó már az előszobában morogva és ugrálva rángatja a pórázt, sétálunk! Lollal egy kicsit máshogy alakultak a napok. Anna, indítózzál rá gyorsan, sűrű egymásutánban, majd elkapja a mágnes!- üvölti az Égő a térerőhiányos garázsban a fülembe. Elkapta. Elsőre soha. Neki és a Katinak mindig. Lelke van, mondja Kati és mosolyog a májmetál gépre. De ha elindul, bármeddig ülnék benne. A Volvo sürgős vezetőoldali üléscserére szorul, de félek, az új ülés se lesz sokkal jobb, egy óra benne garantált váll és nyakfájás. A 99-essel lementem Kecskemétre, a kis turbotrollok végig simogattak az úton, frissen szálltam ki. Hazafelé kifordult kerekű kollégát is megismertünk a leállósávban, Égő szerint ezek az útszéli, csendes, közös szívások nem ritkák köreikben, pedig turbo. De a legjobban a faragatlan turbósikítozás és a lomha Volvóhoz hasonló fogyasztás mellett látványosan jobb tempó és gyorsulás hiányoznak belőle.
  De ez a közel félmillió kilométert megjárt lassúság megnevelt. Átgondolom, mielőtt kimondom. Vagy jókor vettem, vagy kockás sarkaiba verve a fejem, hozzáidomultam.
  Hideg matematika száll meg néha, sokszor magam sem értem. Ott állunk mellette, milyen színe legyen. Lehet bármi. A színátírás költsége semmi a végösszeghez képest. Narancs? Áll egy okker kombi a nyolcban, elég jó. Nem, az hippis, ne. Fekete. Az nagyon tetszene, de a műanyagok csúnyák lesznek rajta. Mégis fekete, de jó lenne. Piros. Nem. Fehér. Nem is tudom. Szeretem a türkizt. A narancsot is. A kéket és a rózsaszínt. Gábor, fújjátok le ezüstre, jó? Ez egy kocsi, nem vurstli.
  Nekem bevált, de nem ajánlom mindenkinek. Autónak nem való, de annyi minden másnak igen.